NAPLÓRÉSZLETEK ’56

(az 1956. október 23. és 1957. június 28. közötti politikai jellegű bejegyzéseimből.)

Október 23. kedd:

         Reggel már lázas hírek érkeztek az iskolába. Mozgolódik a pesti nép. Az egyéni tanulás előtt élénk vita, nagy hangulat. Az egyéni tanulást azonban időben megkezdtük. Hat órakor, az első szünetben szaladnak hozzám az elsősök – ahol az egyéni tanulást ellenőriztem -, hogy mi van a negyedikeseknél, mert rohannak le az udvarra. Erre én is fogom magam, ott hagyok mindent az asztalomon, leszaladok az udvarra, ahol már sorakozott a század, Bence hadnagy elvtárs, iskola ügyeletes tiszt beszélt. Természetes, megengedte a kivonulást, mit is tehetett volna mást. Telefonon tárgyaltak a DISZ KV-vel a helyzetről.

         A IV. évfolyam és sok harmadikos kivonult az iskolából, hogy részt vegyen a pesti tüntetésen. Lelkesen, énekelve vonultunk a sashalmi HÉV megállóhoz, ott vonatra szálltunk. Kenessei főhadnagy vezetett bennünket. A HÉV-en a Szabad Ifjúság külön kiadását olvastuk, amiben felhívják az ifjúságot, hogy vonuljon ki az utcára. 

         A Keleti pályaudvarról gyalog, énekelve vonultunk a Sztálin térre. Itt ekkor már a Sztálin szobor jól körül volt kötözve kötelekkel, a lábát pedig hegesztő pisztollyal vágták. Sokáig vártunk, míg végül 21 óra 36 perckor sikerült ledönteni. Közben a téren mindenféle jelszavakat lehetett hallani. „Rákosit a lomtárba, Nagy Imrét a kormányba!” „Ruszkik haza!” Persze voltak kissé túlzóak is: „Éljen Mindszenti!” „Harangot a szoborból!” „Templomot a szobor helyére!” „Legyen olcsóbb a pálinka!”

          Amikor ledőlt a szobor, a tömeg a Magyar Rádióhoz vonult. Mi egy teherautón tettük meg az utat. Az autóról mindenki kiabálta, hogy ledőlt a Sztálin szobor. „Vesszen Gerő!” Valamivel a Rádió előtt álltunk meg, mert tovább csak gyalog mehettünk. Minden ablakból kiabálták, hogy ne menjünk tovább, mert lövik a tömeget. Nem hittem el, hogy ilyen aljas dologra képes legyen az ÁVH. Életemben most lőttek rám először. A „nép államában” a „nép fiai” lőttek a testvéreikre. Ez igen vérforraló volt. A tömeg fegyver nélkül próbált előre hatolni, de hiába. Hamarosan megjöttek a honvédség katonái, akiket nagy lelkesedéssel fogadtak. Rövidesen fegyvert is szereztek és a tömeg a honvédséggel együtt felvette a harcot a tömeggyilkos ÁVH-val. Közben valahogy Tóth főhadnaggyal találkoztam, ő be akart zavarni az iskolába, de meglógtam előle, majd utána Oláh alezredes elvtárssal, Szabó főhadnagy elvtárssal és Vági kapitánnyal találkoztam, ők azonnal magukkal vittek volna az iskolába, de a Nemzeti Színház sarkánál a tömeg elkapott és a jobb kezemnél fogva visszahúzott, mondván, hogy én is közéjük tartozom, ne hagyjam ott a tömeget. A tisztek jobbnak látták elengedni a kezem, így ott maradtam. A Szabad Nép székháza előtt lődörögtem egy kicsit, aztán elindultam vissza az iskolába. A HÉV-en hallottam, hogy Gerő milyen szemét, semmi beszédet mondott a rádióban. Körülbelül éjfélkor értem be az iskolába, még sokan hiányoztak.

Október 24. szerda:

     Alig szundítottam el, máris riadóztatták a szakaszt, fegyverbe álltunk, elfoglaltuk a parancsnoki épület szobáit tűzkészültségben, hogy az iskolát minden áron megvédjük. Lőszert kaptunk a végtelenségig. Volt ott mindenféle fegyver. Karabély, pisztoly, géppisztoly, hadipuska, géppuska, kézigránát. Ekkor még a rádió csőcseléknek nevezte a tömeget. Mi is készen voltunk arra, ha támadnak, mi az utolsókig védekezünk.

     Így voltunk napokig, a parkettán aludtunk egy-egy fél órácskát. Kedden, szerdán és csütörtökön végig az ablakoknál vigyáztunk. Közben mindenféle rémhír, rendes hír érkezett a kinti eseményekről. Már nem tudtuk, hogy mit is higgyünk el. A rádió bemondja a statáriumot, majd halasztgatja. Nagy Imre a miniszterelnök, új kormánya még nem tud semmit tenni, hisz nincs mire támaszkodnia. Az ÁVH feloszlott, a honvédség a felkelőket támogatja. Pénteken, szombaton, vasárnap Mándi alezredes szobájában vagyunk. Pénteken lógtunk, aludtunk, szombaton, vasárnap őrséget adtunk. Ez biz’ nem volt valami kellemes. Hétfőn, kedden megint lógtunk, szerdán és csütörtökön szolgálatban voltam.

November 2. péntek:

    Nincs valami nagy kedvem ezeket az eseményeket írogatni, mert valahogy anarchiának néz ki a forradalom. Mindenki parancsolgatni akar, mindenki igazoltat, mindenki fegyvert hord. Igaz, hogy jogos a magyar nép követelése. Igaz, hogy jogos az a követelés, hogy a szovjet csapatok azonnal hagyják el az országot, de azt is látni kell, hogy ilyen hatalmas katonai erőt és a polgári személyzetét kivonni, nem meg egy-két nap alatt. A nép legtöbb helyen látja is és türelemmel van. Sajnos azonban, vannak felháborító esetek is.

     Rudó, aki bizony eléggé gyűlöli az oroszokat, mesélt egy esetet, ami még őt is felháborította. Cinkotán egy üzlet előtt tejért álltak sorba az emberek. A sorban állt egy orosz asszony is a karján kisfiával. Amikor tejet akart neki venni, a többi asszony fogta a kisfiút és kidobta, az asszonyt pedig megverte. Igaz, hogy az oroszok sok tekintetben elnyomták Magyarországot, de mégsem szabad elfelejteni, hogy 1945-ben az egyszerű orosz katonák megfelezték a kenyerüket a magyar emberekkel. Nem kell elfelejteni, hogy ’45 ínséges napjaiban a leghatékonyabb gazdasági támogatást az oroszoktól kaptuk, pedig ők is megszegényedve kerültek ki a háborúból.

    Már megalakult a Rákóczi zászlóalj a 3. és 4. évfolyam önkénteseiből. Most Bori alezredes bajtárs irodájában vagyok Gazsiékkal. Gyakran járunk a városba. Tegnap este egy fegyverszállítmányért voltunk. Kettőszáz géppisztolyt - teljes felszereléssel - és 23 000 darab lőszert hoztunk be. A rakománnyal rejtett utakon kellett jönnünk, hogy biztosan beérjünk. Négyen voltunk a gépkocsin, majd’ megfagytunk. Mi voltunk a rakodók és az őrök.

November 3. szombat:

     Ma délelőtt szintén fegyverért jártunk. Hoztunk golyószórókat és karabélyokat. Közben csavarogtunk egy kicsit a városban. Az kész borzalom, ahogy az Üllői út és a Körút egy része kinéz. A Corvin tér egyenesen – hát nem is tudom – micsoda. Az élet már megindult. Mindenki újra az utcán van, mosolyog, érdeklődik, sorban áll. Vettem egy csomó ujságot.

November 4. vasárnap:

      Most a naplót éjjel írom, éppen ügyeletet adok Bori alezredes bajtárs szobájánál. Tegnap Oláh alezredesnél voltam. Ez elég jó hely, mert ha valahová menni kell, mindig kéznél vagyunk. Még nem is írtam, hogy többször beszéltem Pali bácsiékkal telefonon, hát ők még valahogy megvannak, de Győrről nem tudnak többet mint én. Még nekik sem sikerült beszélniük apuékkal.

    Megtörtént, ami már sok! A szovjet „barátaink” elfoglalták tökéletesen Magyarországot. Kádár János új kormányt alakított, behívta az oroszokat, hogy mentsék, ami menthető. Valahogy tetszett ez az új kormány, hiszen kommunista és programja azonos Nagy Imre kormányának programjával.  Azonban délután 15 óra 45 perckor orosz tankok álltak meg az iskola előtt, az iskolára irányították lövegeiket. Tíz percet adtak, hogy az összes fegyvereinket leadjuk. (Bizony kár volt tegnap és tegnap előtt azt a sok fegyvert és lőszert behordanunk!) Utána 45 percen belül mindenkinek el kellett hagyni az iskolát. Mindenki ész nélkül pakolt, mint valami megvert hadsereg, és nem fegyverbarátként viselkedett a szovjet katona.  Pakolás közben eszembe jutott, hogy a naplóm a parancsnoki épületben felejtettem. Azonnal rohantam vissza érte. Sikerült is megszereznem, azonban amikor kifelé jöttem, egy szovjet harcos határozott vaddisznó képpel elébem lépett és kérdőleg mutatott a bal karomra. Gondoltam, az időt akarja, de sajnos morgásából hamarosan megtudtam, hogy ennél becsületesebb szándék vezérli, mert tiltakozásom ellenére a legbecsületesebben, gyakorlott mozdulattal csatolta le az órámat. Bori alezredes bajtárs kérdésemre azt felelte, hogy most hagyjuk az ilyet. Szegények bizony ők sem tudtak semmit sem tenni, teljesen kiszolgáltatottak voltak. Este volt már mikor kidobtak bennünket az utcára.  Vonat, HÉV, busz nem jár. Pest körül van zárva, átjutni nem lehet. Mi mégis elindultunk a körülzárt főváros felé. Nem tudtunk mit csinálni, több elsőst hívtak becsületes civil mátyásföldiek, hogy éjjelre ne vágjanak neki a veszélyes útnak. Már mi is gondolkodtunk, hogy mit csináljunk, amikor egy fiatal diáklány kiabál az út széléről, hogy  ne tegyünk őrültséget, az éjszakában áttörni a gyűrűn.  Sokat gondolkodtunk, míg végül nyolcan mégis elmentünk egy családhoz. Itt maradtunk öten, hárman átmentek egy másik házhoz, reggel megyünk tovább. Nagyon meghatott, hogy mégis milyen rendes a magyar ember. Nem nézték, hogy kik vagyunk, csak azt látták, hogy kilöktek bennünket az éjszakába. Mégis élnek még a magyarok, mégis szeretik egymást. A család, ahol megszálltunk: Kovács Ferenc: Mátyásföld, Sárkány utca 55. Remélem, hamarosan sikerül haza kerülnöm, azonnal értesítem őket.

November 10. szombat:

    Szerencsésen megérkeztem Győrbe. Az utazásról röviden csak annyit, hogy majdnem Budapesttől Győrig gyalog kellett jönnünk. Komáromtól sikerült vonattal folytatnunk az utat.

     Ahogy Kovácséktól elmentünk, az volt a célunk, hogy megkerüljük a várost és valahol átjutunk a Dunántúlra. A baj az volt, hogy sokat hallgattunk a civilek aggodalmaskodására. Ezért még egy napot Pesten töltöttünk. Egy vasutas laktanyában szálltunk meg. Volt itt vagy 13 rákóczista és három lány, ők főztek amit tudtak. Mellettünk egy szovjet tüzér egység lőtte a várost éjjel nappal, szakadatlanul. Már annyira megszoktuk nappal a lövöldözést, hogy éjjel egészen nyugodtan tudtunk aludni. Másnap reggel minden marasztalás ellenére tovább mentünk. Részletesen nem írok az útról, bár sok érdekes epizódon mentünk át. A lényeg az, hogy az újpesti vasúti összekötő hídon átjutottunk Budára. A pesti oldalon sok civil állt, mondogatták, hogy ne menjünk át, mert az oroszok mindenkit lelőnek. Persze lövöldözést nem hallottunk, viszont tudtuk, hogy a civilek szeretnek mindig túlzottan is megijedni. A hídon rendesen átjutottunk, éppen csak megnézte az orosz hídőrség, hogy van-e nálunk fegyver. Igen éhesek voltunk, amikor a Bécsi útra értünk, de kajánk nem volt. Már a fáradtság is erőt vett rajtunk, amikor bementünk egy út menti házba, itt megpihentünk és a szomjunkat oltottuk egy pohár vízzel. Egy nagyon rendes családhoz kerültünk. Láttam, hogy a két kicsi gyermekük is elég éhes, mert amikor az apjuk talán az utolsó szelet kenyerüket felezte meg velünk, bizony nagyon néztek bennünket.

     Nagy nehezen, kisebb viszontagságok után érkeztünk Pilisvörösvárra. Egyik növendék társunk, akivel eddig együtt jöttünk, meghívott bennünket, hogy töltsük náluk az éjszakát. Megérkeztünk hozzájuk, annyira ki voltunk merülve, hogy már annak is örültünk, ha leülhettünk. Enni is alig bírtunk. Sajnos, az egy éjjelből kettő lett, mert lebeszéltek bennünket az út folytatásáról, mondván, hogy autó Pest felől nem jön, az út alá van aknázva, Piliscsabán és Dorogon pedig borzasztó harcok vannak. Jobb lesz, ha megvárjuk a teljes nyugalmat. A tétlenségben mindig arra gondoltunk, hogy mi ugyan rendben vagyunk, de mit gondolnak otthon a szüleink felőlünk, mi lehet velünk? Végül mégis elhatároztuk, hogy útnak indulunk. Ez volt november 8-án, csütörtökön. Az útra pontos menetvonal vázlatot készítettem, és útitervet, mely szerint estére Süttőig el kell érnünk, majd egy nap múlva Komáromba és a harmadik napon pedig Győrbe. Mikor elindultunk a házigazda címeket adott, hogy szükség esetén hol szálljunk majd meg. Induláskor itt is lejátszódott az, ami Kovácséknál. A házi néni sírt, a szomszédok, ki mit tudott, egyik egy üveg lekvárt, másik kenyeret, harmadik almát, citromot hozott útravalóul. Ennek a házigazdának a címe: Berényi Gusztáv, Pilisvörösvár.

     Induláskor nem csak azért volt szerencsénk, mert gyönyörű idő volt, hanem azért is, mert autóval sikerült Dorogig mennünk. Innen gyorsan és vidáman mentünk tovább az apostolok lován. Óránként hat kilométert tettünk meg. Elhatároztuk, hogy nem Süttőn, hanem Komáromban szállunk meg éjjelre, így egy nappal megrövidíthetjük utunkat. Nyergesújfalut is elhagytuk már, amikor egy lovaskocsira sikerült felülnünk. Ez Süttőig vitt bennünket. Közben már az országúton haladó egész gyalogló tábort megismertük, mert hol ők hagytak el minket, hol mi őket. Már igen sokat mentünk, meg is éheztünk, amikor Dunaalmás után leültünk az út szélére ebédelni. Ez volt az első pihenőnk. Úgy az ebéd felénél tarthattunk, amikor látjuk, hogy megáll mellettünk a vonat, szólnak, hogy gyorsan szálljunk fel. Nekünk sem kellett kétszer mondani, már fenn is voltunk, útban Komárom felé. Komáromban leszálltunk mind a négyen, egyik társunk Komáromba való volt, ő itt maradt, mi pedig szerencsénkre egy óra múlva már Győr felé utaztunk. Estére otthon is voltunk. Nagy volt otthon az öröm. A két elsős nálunk aludt, reggel az egyik a hegyeshalmi, a másik a celldömölki vonattal tovább utazott.

     Az utunk azért nyúlt ilyen hosszúra, mert elejében sokat hallgattunk a civilek rémüldözésére, amiből persze nem sok volt igaz. Még Győr alatt is olyan hírekről hallottunk, hogy a város fele porrá van lőve, amiből persze semmi nem volt igaz. Győrben négy halott lett, semmi más pusztulásról nem tudok. Minden rendben tovább folyik, az üzletekben rendben árulnak, a gyárakban hamarosan megkezdik a munkát. Én most civilben járok, apunak a ballonkabátját hordom.   Sok újságot vettem, ezekből néhányat mellékelek is.

November 23. péntek:

     Már egy teljes hónapja szünetel a tanítás. Egy hónapja szünetel a munka. Bizony Győrött már unatkozom. Unalmamban elkésztettem a házi könyvtárunk leltárát. Mostanában apuval járok a kiegészítő parancsnokságra. Ott is csak a beszélgetés és a kártya megy. Már voltunk Csornán, Kapuvárott és Mosonmagyaróváron szétnézni, hétfőn valószínű Pestre megyünk.

     Igen sokan disszidálnak erre Győr felől nyugatra. Ma mesélte egy járőr tiszt, hogy a győri rendőr kapitány tíz éves fiát most hozták vissza. Azt mondja, azért akart elmenni, hogy Texasban kovbolynak álljon be. Az apja jól elverte, bezárta a fogdába és azt mondta neki, hogy majd felakaszttatja. Hát most a kölyök szörnyen be van rezelve. Súberték nagyobb fia is azt mondja az apjának, hogy ha adna neki 20 forintot, hát ő is disszidálna. Erre az apja: nesze az anyád istenit, itt a 20 forint, eredj! Na persze a gyerek csak nem ment el. Tegnap előtt lógott meg az anyu szabója is.

     Minden esetre, azok, akik megléptek, nem hogy nem magyarok, de nem is lehetnek becsületes emberek sem. Kérdem én, hogy becsületes ember-e az, aki bajban maradt hazáján nem akar segíteni, a nehézségek elől elmenekül. Legjobb, ha Vörösmartyra hivatkozom, de nem idézet formájában, hanem a Szózat teljes egészével: SZÓZAT ………………

November 29. csütörtök: 

     Tegnap előtt Pesten voltunk autóval. Kimentünk Mátyásföldre is. Az iskolában orosz parancsnokság székel. Úgy be vannak rendezkedve, mintha évekig ott akarnának maradni. Varsányi hadnaggyal tudtam beszélni, ő sem tud sokat. Az iskola megmarad, el fog hurcolkodni jelenlegi helyéről, valószínű a Petőfi Akadémiára Hűvösvölgybe. Minden esetre a tanítás húsz nap múlva is aligha fog megindulni. Pest borzalmasan néz ki.

     Apám most jött haza Komáromból. Meséli, hogy  ott a forradalom napjaiban az ellenforradalmárok a kivégzendők névsora felett sokáig azon vitatkoztak hogy felakasszák-e őket, vagy agyon lőjék, de a vitát már nem tudták befejezni, mert közben megjöttek az orosz csapatok.

     A komáromi kiegészítő parancsnok meséli, hogy ő volt a katonai tanács elnöke (igen népszerű ember) és egyszer megy hozzá egy vén trottyos régi tiszt és mondja: kéhlek kedves bahátom, szolgálat tételre jelentkezem. Mondja aztán emez, hogy nem tud neki munkát adni, mert a saját katonái sem dolgoznak.

    Még most is minden napi vita a családban a forradalom. Végeredményben persze oda lyukadunk mindig ki, hogy a Rákosi-Gerő klikk a bűnös, a felelős a történtekért. A kis párttagok csak utánozták a nagyokat öntudatot hazudva teljesen vakon. Persze volt sok becsületes, aki kiállt az igazságért, de sajnos őket azonnal lebuktatták.

    Emlékszem, alig hét-nyolc éves lehettem, amikor Kevermesen rendszeresen jártam a Kommunista Párt rendezvényeire anyuval és nagymamával. Nem felejtem el, hogyan tanultuk tisztelni Rákosit. Egy példa: Ha Rákosit börtönbe zárnák, vinnék-e neki enni? A helyes válasz az volt, hogy Rákosi olyan becsületes, rendes elvtárs, hogy nem követhet el semmi hibát, amiből az következik, hogy nem kerülhet soha börtönbe. Íme a szabad kritikát eleve így gátolták meg.

December 12. szerda:

     Ma reggelre Győrben megjelentek a munkára felhívó plakátok! Persze a hangulat még nagyon változó. A plakátokat még sokan letépik, de vannak már olyanok is, akik vigyáznak a plakátokra. Délelőtt találkoztam Szabóékkal, hát ez a szerencsétlen ki a kar lógni Ausztráliába, vagy Amerikába. A Győri Rádió és az ujságok is hallgatnak. A Kisalföld megjelent ugyan, de a pozsonyiak jóvoltából, mivel ők nyomtatták ki.

December 16. vasárnap:

     Tegnap délután a Kisfaludy Színházban a Bánk Bán bemutatóját láttam Kiss Ferenccel a címszerepben. Nagyon szépen játszottak. A közönség sokszor közbetapsolt, különösen, ha valami magyaros mondat hangzott el. Nagy tapsot kapott Kiss Ferenc, amikor megjelent a színpadon.  (Könnybe lábadt a szeme, hiszen 8 év után először kapott tapsot a közönségtől.) A bemutató végén a közönség elénekelte a Himnuszt.

December 25. kedd. (Karácsony- a szeretet és a béke ünnepe)

     Ma a rádióban egész nap karácsonyi műsort adtak. Valahogy jó volt hallgatni, pedig hát soha sem szerettem a vallásos énekeket, de ezekben a dalokban most nem a vallásos, szent dalokat, hanem a nép hagyományait hallja az ember. Eszembe jut a régi karácsony, amikor még kis diák voltam és az iskolában a nagyobbak a jézus születését játszották. A kántálások. Érdekes, hogy minden nagy magyar költő is megemlékezett erről a népi hagyományról, de Rákosiék korában nem volt szabad tudni erről. Most hát én egy József Attila verset írok itt le:  Betlehemi Királyok: Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! ………. (Naplómban a teljes szöveg.)

December 30. vasárnap:

     Ma délben jöttem meg Pestről, ahol néhány napot töltöttem. Voltam az iskolában is. Először Kenessei főhadnagy bajtárs lakására mentem, nála volt Mándi alezredes, Hargitai százados, Szabó főhadnagy (Pamacs), éppen iszogattak, örömmel láttak engem is. Elmentem a sashalmi Szabadság kultúrotthonba, ahol a kerületi karhatalom székel. (A mi tisztjeink és növendékeinkből.) Majdnem minden tisztnek bajsza van a forradalom óta. A karhatalomban van a mi osztályunkból Divisch, Kovács Pista és Rudó. Havonta 500 forintot kapnak, amit még harmadnap el is kártyáznak, de elég jól megy soruk.

December 31. hétfő:

     Ismét eltelt egy esztendő. Ilyenkor az ember mindég számot szokott magában tenni, hogy az elmúlt év tapasztalataiból tanulva a következő évet már valamivel hasznosabban dolgozza végig. Az én év végi mérlegem az lesz, hogy a napló alapján végig gondolom a főbb vonalakat. Tanulás: a szorgalom még fokozható és mivel érettségi előtt állunk, fokozandó. A katonai fegyelem: nem rossz. Azonban az egymáshoz való viszony területén sok javítani valóm van. Az elvem az, hogy a lehető legkevesebbet dumálni, sokat cselekedni. Minden ember rendes embernek született, a nevelésen múlik, hogy akként is fejezze be az életét. Politikai téren: az ideám a marxizmus, de hogy milyen formában tudok kiállni érte, még nem tudom. Meg kell ismerni minden csínját-bínját, de egyedül, a könyvek alapján és nem előadók által. Természetesen meg kell ismerni az ellentéteket is! Mielőtt állást foglal valaki valami, vagy valaki mellett, hát nem háromig, de nagyon sokáig számoljon el!! (Mostanában a XX. Kongresszus óta annyi ellentmondó tétel veszi körül az embert, annyi forradalmi változás történik, hogy minden nap valami új véleménye lehet az embernek bizonyos kérdésekben!

    A mérlegem felállításakor sok más dolog is eszembe jut, hát had emlékezzem meg ezekről is. Ezek: A tiszti hivatás mellett maradok véglegesen. A szolgálat alatt a legtöbbet a katonai tudás és a katonák nevelésére kell szentelni. Mindenkit meg kell hallgatni és igazságosan, becsületesen, komolyan viselkedni. Egyszerűen, katonásan élni. (Ebben az időszakban ragasztottam be a naplóm elejére azt a pótlapot, melyre a következő mondatot fogalmaztam: AZ IGAZSÁGOT MÉG AZ ÜGY ÉRDEKÉBEN SE FELEDD!)

Január 24. csütörtök:

     Reggel nyolc óra. A napos asztalnál ülök. Éjjel egy órától negyed négyig is én ültem itt. A csoda tudja, valahogy mindig olyankor, amikor szolgálatban vagyok, vagy valamilyen nehezebb feladatot hajtok végre, akkor tetszik igazán a katonai hivatás. Valahogy a komolyabb dolgok az emberben egy nemes vágyat keltenek fel, hogy már itt lenne az az idő, amikor a tisztiiskolából kilépek az életbe, melyre eddig kézültem nem csak a tanteremben, de nagyon sokszor a szabad időmben is tervezgettem már erről. Valahogy olyan álomszerűnek és kellemesnek tűnik, amikor majd egy vidéki városkában szakaszparancsnok leszek, lesz egy szakasz emberem, kiket nekem kell nevelnem igazi, komoly, becsületes katonákká. Persze bizonyára sokat kell még addig dolgozni, és még azután is, de az életet éppen a küzdés teszi széppé.

Január 25. péntek:

    Mostanában sokat beszélgetünk a srácokkal a fegyelemről, pontosabban a hadsereg fegyelméről, ami lényegében a szakaszok fegyelmét jelenti a legalsó fokon. A saját példánkból látjuk, hogy az öntudatos vasfegyelem csak elmélet, elég szép elmélet ugyan, de most egyelőre nem valósítható meg. A fegyelmet kemény, becsületes, de igazságos módszerekkel lehet csak megtartani.

Március 9. szombat:

     Március 13-17. között összetartás lesz. Ma délután már nem engedtek ki bennünket, csak holnap reggel 8-tól délután 6-ig lesz kimenő, mivel provokáció veszélye áll fenn a hadsereg tagjaival szemben. Kenessei főhadnagy bajtárs meséli, hogy az egyik helyen leszúrtak egy tisztet, egy másikat a villamos alá löktek, megint máshol pedig lelöktek egyet a buszról. Ezért aztán nekünk is vigyáznunk kell.

Március 12. kedd:

     Tegnap este érdekes, rendkívüli taggyűlés volt a növendéki alapszervezetnél. Fegyelmi ügyet tárgyaltunk, mégpedig Varga növendék szökését, aki egyébként párttag. Vasárnap Varga nem kapott kimenőt, ezt későn tudta meg. Előzőleg egy kislánnyal találkát beszélt meg, ami csak úgy volt lehetséges, ha a kislány lebeszéli rokonait egy bizonyos utazásról, hogy így a vasárnap éjjelt együtt tölthessék. Varga megígérte a találkozót, kimenőt nem kapott, hát kiszökött. A határozat: szigorú dorgálás, utolsó figyelmeztetéssel. Magyarázható a dolog bizonyos oldalról, ez igaz, de most, amikor szigorú körülmények között élünk, provokációktól is tarthatunk, nem mindegy, hogy akik szabályosan vannak kinn, csak reggel 8-tól délután 6-ig maradhatnak távol, addig Varga tilalom ellenére éjszakára is kinn maradt. Ma délután összevont iskola taggyűlés volt, a március 15-ére való felkészülésről. A párttagok közül tizenöten (köztük én is) állandóan készen kell legyünk arra, hogy riadó esetén egy meghatározott helyen megjelenjünk, ahol fegyvert is kapunk, s minden eshetőségre készen álljunk. Az biztos, hogy most nem gondolkodnánk annyit, mint novemberben, hogy kire is kell lőni!!

Április 7. vasárnap:

     Sok dologról nem tudtam beszámolni, nem is akarok már visszamenőleg írni, csak arról a taggyűlésről, ahol iskolánk helyzetét vizsgáltuk az ellenforradalmi lázadás idején. Az értékelés igen reális volt, komoly kritikák és önkritikák hangzottak el. A magam részéről nem írom le a mostani álláspontomat, hiszen ezt már soha sem fogom megváltoztatni, mert októberben egy életre szóló leckét kaptunk. Komolyan mondom, érdemes elolvasni, hogyan írtam abban az időben. (Még jó, hogy leírtam, mert most még magamnak sem hinném el. Csak azt sajnálom, hogy igen egyhangúan írtam, még arról sem emlékeztem meg, hogy a legnagyobb baj idején Rudóval elhatároztuk, hogy mindenféleképpen belépünk a pártba. Én már beléptem, és Rudó?)

Június 27. csütörtök:

     Ebéd előtt Kenessei főhadnagy összehívta  osztályt   és elmondta, hogy leszerelték, illetve tartalék állományba helyezték. Indoklás: ő szervezte az iskolán a 23-ikai tüntetést, és a KISZ ellen, illetve megalakulása ellen dolgozott. Azt egy pillanatig sem tartom ide valónak, hogy ezek ellen tiltakozzam, mert nem tartom igaznak. Ha valaki harcolt a KISZ-ért, Kenessei harcolt. Emlékszem, sokat vitatkoztunk a KISZ megalakulása előtt a KISZ fontosságáról és ő mindig a KISZ mellett foglalt állást. Az igaz, hogy október 23-ikán kijött velünk a Sztálin térre, de ahogy én két év alatt megismertem, állítom, hogy azóta nem csak tisztán látja, hogy akkor hibázott, hanem szégyenli is. (Hát én például miket írtam abban az időben a naplómba?)  Voltak hibái, az bizonyos, de az is bizonyos, hogy én őszinte kommunistának ismerem. Az az érdekes, hogy az iskolán van egy olyan pártszervezet, amelyik tagjai ismerik őt és mégis engedték, hogy ez megtörténjen vele! Ott van például Szabó János főhadnagy (Pamacs), Mátrai Feri bácsi és a többi tiszt társai. Nagyon szerettem volna ott lenni azon a taggyűlésen, ahol erről volt a vita. (Valószínű, volt.) Valóban, a száraz adatok alapján talán egy kinti pártszervezet helyeselné ezt, de mit szólt hozzá a tiszti pártszerv?

     Ha a pártnak nem volt beleszólása (na de miért nem?) és egy-két személy intézte az ügyet, biztosan rosszul ismerte a főhadnagy elvtársat! Ő azt mondta, hogy megállja a helyét akár segédmunkáskéni is és végig igaz kommunista módjára fog harcolni. Valahogy úgy van az ember, ha egy ilyen komoly, megrendítő esemény éri, egy bizonyos elhatározása tovább erősödik, a jelleme szabja meg, hogy melyik akarata erősödik valójában. Én még jobban megerősödtem kommunista hitemben. Gondolom, Kenessei főhadnagy is ebben erősödött meg, majd az idő megmutatja, milyen ember volt a mi nevelőtisztünk.

     Nagy tanulság!! Mennyire körültekintőnek kell lennie az embernek, de még inkább egy kommunistának, hogy az ehhez hasonló dolgokat elkerülje. Képzeljük el a helyzetet. Egy kommunista határozott, és úgy gondolja, hogy helyesen és egy másik kommunista életét elvágta, egy becsületes kommunistáét.

     Amiket itt bejegyeztem, azoknak az alapján tettem, amit két év alatt szedtem össze, amíg Kenessei főhadnagy a nevelő tisztünk volt. Lehet, hogy bizonyos körülményeket nem ismerek, de amit ő tett, ahogy nevelt, azt jól és becsületesen tette. Igaz, hogy mindig nyíltan beszélt, megmondta mindenkinek a véleményét, de hát ez csak erény lehet. Nagyon kíváncsi vagyok a további életére és tudom biztosan, hogy ha valóban az, akinek én ismerem, rövid időn belül újra olyan megbecsült tagja lesz a társadalomnak, mint volt, de az én és az osztályom szemében maradt is.         Amikor elbúcsúzott, igyekezett elérzékenyülését elnyomni, de hát mégis csak két évig mindenben együtt voltunk, nem könnyű elválnunk. Nem lehet neki egyszerű a hadseregtől sem megválni, ahol 16 éves kora óta szolgál és amit talán a legjobban szeretett. Hát, majd csak lesz valahogy! (Igaz, nehéz lesz, van egy felesége, kislánya, öreg szülei. Szakmája nincs.)

     Ez az eset juttatja eszembe: Itt van például Lakatos főhadnagy, aki otóberben hallgatott, majd novemberben is hallgatott, sőt még a pártba is csak tavasszal lépett be, amikor már biztonságban lehetett beszélni. Most a vörgy. az iskola egyik legjobb nevelő tisztjének tartja.  Mi idegbolondnak tartjuk.

     Mindezt azért írtam le, hogy így is élhet valaki, lehet biztos helye, mert neki az van, mert hallgat. Biztos, nem szólalt fel Kenessei mellett a taggyűlésen. Mondom, az ember politikailag lehet ilyen „szürke kommunista” is, de lehet igazi, harcos is. Hát én ilyen kívánok lenni, még ha a Kenessei sorsára jutok is, mert fő az igazság, az elvtársiasság!  Szeretni kell az embereket! Mindenki jónak születik! Soha nem szabad elfelejteni, az igazság egyszer úgyis kiderül.

Június 28. péntek:

     Kezd kiderülni az igazság! Melyik fele?

    Amikor Kenessei főhadnagy elvtárs ügyéről írtam, valahogy olyan kételkedően odaírtam a végére, hogy amit írok, azt a két év tapasztalatai alapján írom, esetleg nem is ismerek minden körülményt! Írtam, hogy főhadnagy elvtárs velünk milyen becsületes volt. De az volt-e a párttal szemben? Valahogy ezek a gondolatok már tegnap is az agyamban voltak, de még nem akartam, hogy a naplómban is nyoma legyen. Lám, milyen sokat tanultam már! Nem szabad semmit úgy elfogadni ahogy van, mással is meg kell beszélni, minden részletet ismerni kell! Ezt még októberben és az utána következő események idején tanultam. Most este próbáltam is már egy és másra fényt deríteni. Beszélgettem a tiszti-tanári alapszervezet titkárával, egy repülő századossal, aki egyébként politikai tiszt. Sok érdekes dologról szó esett, most csak a Kenessei ügyről írok. Szerinte a baj az volt, hogy K. elvtárs nem volt őszinte, nem mondta el becsületesen, sőt, takargatta hibáit, azokat a hibáit, amelyeket októberben elkövetett. Nem beszélt például arról, hogy ő is nyomtatta a röplapokat pl. És tényleg, itt a baj! Mindig őszintének kell lenni! Tegyük fel, hogy őszintesége ellenére is leszerelték volna, még akkor is jobb lenne, mert a lelkiismerete teljesen tiszta lenne! Aztán szó esett arról is, hogy a tisztikar létszámát csökkentik, és sok olyan becsületes embert is le kell szerelni, akihez még a gyanú leghalványabb árnya sem érhet. Nagy hiba volt viszont az, hogy K. nem volt őszinte. Most tud-e őszinte embereket nevelni? Eddigi tevékenysége őszinte volt, nem a hibáit takargatta-e? Na, most kit szereljünk le?

     Persze nagyon, nagyon sok dolog van még, amit én nem tudok. De jó is volna, ha minden ember őszinte lenne! Mennyivel egyszerűbb, könnyebb lenne minden.

     Eddig Szabó János főhadnagy sok tekintetben eszményképem volt, és most bizony egyre több tiszttől hallom, „nem mind arany, ami fénylik!” Nem szeretnék csalódni benne, én igen őszinte embernek tartottam, beszélgetni fogok egyszer vele erről a dologról! De addig egy pár sajnálatos dolgot kénytelen vagyok leírni: Az iskola párt-intézőbizottságából törölték Szabó főhadnagyot, október miatt. Ma Bori alezredes hívja a zászló kísérő tiszteket, Szabót visszaküldi az iskola állománya előtt, mást hív ki helyette. (Micsoda szégyen!) Emlékszem, a második értékelés az iskola helyzetéről az ellenforradalomban, egészen ellenkezője volt az elsőnek, ez már jobb volt. Mindkettőben benne volt Szabó főhadnagy, és miért az egyik ilyen, a másik olyan? Ezen a gyűlésen (egy-két hónapja) Szabó főhadnagy önkritikát gyakorolt és bizony nem mondott el mindent, de azóta bizonyos dolgok már napvilágot láttak. Mi lesz hát? Összedőlnek az ideáim? Oláh, Szabó, mint katona, kommunista és ember? Úgy néz ki, hogy minden tulajdonságot más emberből kell összeszednem! (Még 42 nap, és tizennyolc éves leszek, nagykorú!)